Háry János legelképesztőbb nagyotmondása is eltörpül a valóságban megtörtént morbid cselekedet mögött, amelyet nemrég vittek végbe Skultéty Gábris László huszár földi maradványaival.

Szlovák katonák a román hatóságok tudtával – a magyarországi védelmi vagy kulturális tárcát, de még a helyi magyar közösséget is kikerülve – szállítottak haza néhány csontot és három gombot. Állítólag évekkel ezelőtt már valakik feldúlták a nyugvóhelyet. Mindez nem példa nélküli eset. Idén januárban Athénban, az önálló Szlovákia megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett díszhangversenyen a műsorvezető Bartók Bélát szlovákként tüntette fel, Liszt Ferenc szlovák – és nem pozsonyi – gyökereit emelte ki, Brahms Magyar táncairól pedig azt bizonygatta, hogy azokat cigányzene ihlette. Zuzana Ulicianska, a színszlovák Zsolnáról (Zilina) származó publicista és drámaíró a Sme napilapban megjelent cikkének címével – Nemzeti hősök gyártása, szlovák módszerrel (Vyroba národnych hrdinov po slovensky) – találóan jellemezte a sötét hátteret.

„Ami Athénban megtörtént, az nem véletlen, mert számos, a történelmi Magyarországon élt kiemelkedő személyiség nemzetiségi hovatartozásáról, máig sokan és sokat vitatkoznak. Nemcsak kocsmákban, hanem újságok hasábjain és más fórumokon is. Neveik írásáról pedig több évtizedes, elsősorban Magyarországon megütközést keltő, indulatos vita dúl a szlovák történészek között” – mutatott rá. 1980-ban ideológiai alapon kiválasztott történészek és nyelvészek bizottsága elrendelte, hogy a történelmi Magyarországon, főleg a mai Szlovákia területén élt személyiségek – akik származásuk révén kötődnek ehhez a térséghez – neveit a szlovák helyesírás szabályai szerint kell írni.

Mindmáig a legtöbb szlovák történelemkönyvekben, s más kiadványokban még ma is többek között „Frano Rákócit”, Bercénit, Batánit” írnak II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Batthyány Lajos helyett. Aki „Martin Svätojánskyról olvas, az kutakodhat egy ideig, amíg valamelyik könyvtárban rájön, hogy a nagyszombati kalendárium (Calendarium Tyrnaviense) szerkesztőjéről, a liptói származású Szentiványi Mártonról van szó. Stefan z Vrbového pedig valójában Verbőczy István. Anton Hrnko nemrég azt bizonygatta, hogy az évszázadokkal ezelőtt elmagyarosított, szlovák származású nemesek és más személyiségek neveit nem hagyhatják meg eredetiben.

„Hunyadi János a románoknál Ioan de Hunedoara, a horvátoknál pedig Janko Hunjadi. Nekünk is követnünk kell a példájukat, mert így is igazolhatjuk, hogy történelmünk nem a magyar és a cseh múlt függeléke” – vélte a szerző. Dusan Kovác, az egyik legnevesebb szlovák történész viszont azzal érvelt, hogy akik ezt az útmutatást követik, megszegik az alapvető szakmai és etikai szabályt, amely szerint mindenkor a hiteles forráshoz kell ragaszkodni.

Három évvel ezelőtt Robert Fico is igyekezett politikai tőkét kovácsolni a hamis mítoszokból. A jó ízlésű szakértők tiltakozása ellenére kierőszakolta, hogy a pozsonyi barokk várudvaron állítsák fel Szvatopluk szobrát. A kormányfő ragyogó tekintettel harsogta: – Szent István nem a mi királyunk. Az ószlovákok királya, miként a mienk is Szvatopluk, aki hamarabb volt itt, mint Szent István, a magyarok, vagy Szent Vencel, a csehek patrónusa. Előzőleg állítólag többen figyelmeztették, hogy a nagymorva fejedelem sosem volt király, ráadásul ő űzte el Cirill szláv hittérítőt és tanítványait a szláv birodalomból. Ószlovákokról beszélni pedig a IX. század kapcsán egyszerűen képtelenség.

Az érem másik oldalaként nyilvánvalóan számos, ma is dédelgetett magyar nacionalista mítoszt és érzéketlen politikusi megnyilvánulást sorolhatnánk fel. Sajnos, az elmúlt napokból, hetekből is. Hosszú és szomorú az ugyancsak felháborító lista. Akadnak empatikus és előremutató kísérletek is északi szomszédunknál, főleg a liberális értelmiség körében, de így is késik már egy évtizedet a tényleges megbékélés fontos állomásaként remélt közös magyar–szlovák történelemkönyv megjelentetése is.

A történelmi Magyarországon egészen a XIX. század közepéig számos kiemelkedő személyiségről mondható el, ahogy a tudós Bél Mátyásról is, hogy szlovák volt az anyanyelve, magyar a nemzetisége és a német a kultúrája. Többek között a legendás huszárról is, akit egyébként nemcsak Garay János örökített meg művében. Skultéty földije, Ján Martis szlovák publicista is két regényt írt róla, A császár örök katonája, illetve Négy császár szolgálatában címmel. Ha már születésének 275. évfordulójára szülőfalujába akarták szállítani, lett volna összehasonlíthatatlanul kulturáltabb forgatókönyv is, amely szlovák–magyar–román egyezséggel kezdődhetett volna. S azzal zárulhatna, hogy a június 27-re tervezett újratemetésére Mojtínba magyar és osztrák illetékeseket is meghívnak. Így magasodhatna a derék zászlótartó a közép-európai nemzetek megbékélésének jelképévé.

Forrás: 

http://nol.hu/kulfold/20130619-nemzetihos-gyartas_szlovak_modra